A logopédia szó beszédnevelést jelent, hazánkban a gyógypedagógia egyik ágaként tartjuk számon. Integratív tudomány, más tudományterületek eredményeit is felhasználva fejlődik.
A logopédia a beszéd-, hang- és nyelvi zavarokkal, azaz kommunikációs zavarokkal foglalkozik. E tudományág magába foglalja a beszéd-, hang- és nyelvi zavarok kutatását, tanulmányozását, foglalkozik azok megelőzésével, diagnosztikájával és kezelésével, terápiás megsegítéssel. A logopédiai gondozás, nevelés célja több annál, mint az adott beszédhiba, nyelvi- vagy kommunikációs nehézség kezelése, sokkal inkább az érintett személy áll a terápia középpontjában, igyekszik segíteni az egyén célkitűzéseinek megvalósulását és elősegíteni a szocializációt.
A logopédiai prevenció, azaz megelőzés, a tájékoztatáson, ismeretterjesztésen túl a gyermekek minél korábbi életkorban történő logopédiai szempontú szűrését foglalja magába. Segítségével a beszéd- és nyelvi zavarok nagy részének kialakulása megelőzhető. Felnőttek estében a tájékoztatás kiemelkedő fontosságú, hogy szükség esetén tudjon róla az érintett személy, hogy a logopédusok megoldást tudnak kínálni számára a nehézségében. Szükség esetén logopédiai vizsgálatra kerül sor, amely lehetővé teszi, hogy diagnózist állítson fel a logopédus, melynek mentén szerveződik később a terápia.
A logopédusok hatékonyan, terápiás keretek között tudnak segítséget nyújtani a helyes beszédtechnika elsajátításában, a beszélt nyelv megértését érintő elmaradásokban, a beszéd- és nyelvfejlődés elmaradásában, a hibás artikuláció javításában, a helytelen nyelés javításában, a hangot érintő elváltozásokban, az orrhangzós beszéd javításában, a beszéd folyamatát, ritmusát érintő zavarok esetében, valamint az írott nyelv megértésnek és produkciójának nehézségeiben is. Mindezekre akkor is van lehetőség, hogyha a zavar későbbi életkorban jelentkezik, esetleges idegrendszeri károsodás – pl. stroke – következményeként, vagy akár az öregedés kísérőjeként. Ilyenkor a logopédusok a sérülés következményeként jelentkező kommunikációs zavarokat, a beszédértési nehézséget, a beszédprodukció során jelentkező nehézséget, az írott nyelv értése vagy produkciója során fellépő problémákat, a nyelészavarokat, vagy hangképzési zavarokat is javítani tudják.
A beszéd-, illetve nyelvi fejlesztés minden korosztályt érintően megjelenik a logopédiai gyakorlatban. A logopédusok az egészen enyhétől a súlyos megjelenési formáig foglalkoznak a nehézség, illetve zavar gyógyításán, javításán. A logopédiai terápia, akkor is, ha kiscsoportos formában történik, mindig egyénre szabottan, meghatározott terv mentén folyik. A logopédusok foglalkoznak olyan személyekkel is, akiknek a beszédet, valamint nyelvet érintő nehézsége mögött szervi eredetű okok állnak, és olyanokkal is, akiknél szervi eredetű eltérés nem mutatható ki.
A logopédia, mint tudomány tehát több tudományterület ismereteit ötvözi magába, azok tapasztalataiból építkezik. A gyakorlatban a logopédusok a kommunikációs zavarok kezelésével foglalkoznak terápiás keretek között, amely lehetővé teszi az egyénre szabott megsegítést, adott esetben tágabb segítséget is nyújthat az egyén számára, a környezetébe való beilleszkedését segíti elő, életkortól függetlenül.
A logopédia jövője*
Vassné dr. Kovács Emőke – Fehérné Kovács Zsuzsanna
Gyógypedagógiai Szemle, 31. évf. 1. sz. / 2003 28-37. o.
ELTE (Budapest)
Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar
Fonetikai és Logopédiai Tanszék
Amennyiben egy tudományág jövőbeli fejlődésének irányát kívánja felvázolni, először múltjával és jelenben betöltött szerepével kell azonosulnia ahhoz, hogy a jövőbe mutató irányok letisztuljanak.
A logopédia XIX. század végi elindulása Magyarországon imponáló egységbe foglalta a képzést, a logopédiai ellátás megszervezését, az érintett szakemberek és szülők összefogását, szemléletének formálását és a kutatást.
A logopédusok képzését olyan szakemberek indították el, akiknek a kor színvonalának megfelelő elméleti tudása, európai tapasztalata, látóköre, szakmai kapcsolatrendszere volt, akik a szakma és a tudomány érdekében érvényesíteni is tudták mindezen kompetenciájukat. Roboz (1891, 1894), Sarbó (1898, 1906), Istenes (1911, 1909), Schulyomi-Schulmann (1926, 1931) a képzésben, az intézetvezetésben betöltött szerepükön kívül kutatásuk, szakmai tapasztalatuk, valamint a külföldi szakirodalom ismertetésével is hozzájárultak a logopédia fejlődésének ilyen nagymérvű megindulásához.
Mivel a logopédia a gyógypedagógia tudományterületébe ágyazottan született meg, éppen ezért teljesen természetes volt, hogy a gyógypedagógus képzés megindulásakor abban szervesen, nem elkülönülten kapott helyet. Így 1900-tól egészen 1964-ig az egységes, öt szakos gyógypedagógus képzésben kötelezően, nem külön szakként, volt jelen a logopédia. Ez azt jelentette, hogy minden gyógypedagógiai tanári diplomával rendelkező gyógypedagógus egyben jól kiképzett logopédus is volt, aki, mai szóval élve, az elsődleges és másodlagos kommunikációs zavarokkal rendelkező populáció beszédhibáinak javítására is készen állt.
A képzés megindulásával azonos időben a tanítók, tanárok, iskolaorvosok, érintett szülők számára is tanfolyamokat szerveztek a logopédiai ismeretek megalapozása, bővítése és a prevenció érdekében. Mindezzel a szűk szakmán kívül a társadalom szélesebb rétegeit is megszólították, aktivizálták, és ezzel toleranciájukat növelték a beszédhibások elfogadásának érdekében.
A logopédiai ellátás palettája az első aradi „Orthophonikus Intézet”-től (1891) az egész országot behálózó gyógytanfolyamokon keresztül vezetett a Schulmann (1931) által kidolgozott, iskolai szűrésekre alapozó, minden kórformára, életkorra és súlyosságra egyaránt érvényes négyféle szervezeti forma megfogalmazásához (gyógypedagógiai beszédtanfolyam, beszédosztály, beszédiskola, internátusos intézmény), amely szemléletében ma is vállalható. Ez az európai színvonalat meghaladó indulás a szervezeti formák kiépülésében, a második világháborúval teljesen megtört. (1. ábra) Egyetlen kivétel az 1953-ban Budapesten politikai nyomásra létesült logopédiai óvoda (1953-56), amelynek beszédhibásai egy évig (1957-58) logopédiai osztályban folytatták tanulmányaikat**. Ennek a kezdeményezésnek csak az 1980-as évek elején volt folytatása. Tulajdonképpen 1960-ig Magyarországon, a Schulyomi által megálmodott szervezeti formák közül, csak a „Hibásbeszédűek Budapesti Állami Intézete” látta el az elsődleges kommunikációs zavarban szenvedő beszédhibásokat, 15 logopédussal, tanfolyami ormában.
1960-ban jön létre Kőszegen egy bentlakásos intézet, általános iskolai háttérrel, országos beiskolázással, súlyos beszédhibások (súlyos dadogók, pöszedadogók,
diffúz pöszék) ellátására.
A minimális létszámú országos szakember gárda 1968/69-től bővült a fővárosi, a megyei, később vidéki városi, kerületi logopédiai hálózatokkal.
Schulyomi közel fél évszázaddal előbbi elképzelése a fővárosban vált valóra a logopédiai óvoda (1981), valamint a logopédiai osztály (1984) beindításával.
Az utóbbi tíz év politikai, közoktatáspolitikai változásai, a gyógypedagógia valamint a rokontudományok fejlődése, differenciálódása, új tudományágak születése (pszicholingvisztika, neuropszichológia, neurolingvisztika, kognitív pszichológia, kognitív neuropszichológia, szociolingvisztika, gyermeknyelv kutatás), az összetettebb, halmozottabb logopédiai kórképek megjelenése, a diagnosztikus szemlélet változása, az ehhez alkalmazkodó fejlesztések/terápiák elterjedése, a szakma és a civil szféra/társadalom igényeinek megfogalmazódása együttesen eredményeztek gyökeres változásokat, amelynek következményei a képzésben is megjelentek. (2. ábra)
A rendszerváltás után az 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról a logopédiát az alapellátások körébe sorolja, ezzel alanyi jogon biztosítja a 316 éves korú beszédhibások ingyenes ellátását. A törvény által előírt feladatok oktatási-nevelési valamint pedagógiai szakszolgáltatói intézményekben; szakértői bizottságokban; önkormányzati, egyházi, alapítványi vagy magán fenntartói formában vannak jelen a magyar közoktatásban.
Azzal, hogy a törvény kötelezővé tette a logopédiai ellátást, egyben a szervezeti formák színesedését segítette elő: például újabb szakszolgáltatói formában működő logopédiai központok, beszédjavító intézetek, fejlesztő központok létesülését, illetve további logopédiai óvodák és logopédiai, diszlexiás osztályok, iskolák létrejöttét, egészen a középiskolát lezáró érettségiig.
Ma úgy tűnik, hogy azok a települések tudtak ennek az előírt kötelezettségnek megfelelni, amelyekben az önkormányzatok a feladatot komolyan vették, a pénzügyi feltételeket is megteremtették, és korszerű szemléletű, megfelelő felkészültségű logopédus szakemberekre építhettek, akik menedzser képességeiket is mozgósítani tudták a cél érdekében. Ennek köszönhetően ma már Budapesten 15 önkormányzati és számos alapítványi vagy magán logopédiai óvoda működik. Ugyanilyen intenzitással nőtt 22-re a kerületi, önkormányzati fenntartású logopédiai osztályok száma, ezzel szemben, sajnálatos módon, fővárosi beszédjavító általános iskola létrehozása még mindig várat magára.
Külön ki kell emelnünk a váci Általános Iskola és Diákotthon (1989) szerepét a megyei és városi, súlyos és halmozott beszédhibások ellátásában, amely fokozatosan építi ki általános iskolai tagozatát.
Az erre épülő középiskolai oktatás jó példája a budapesti Öveges József Szakközépiskola, Szakmunkásképző és Gimnázium (1993) diszlexiás osztályainak beindítása, amely a szakemberek, az önkormányzat és az érintettek/szülők azon felismeréséből jött létre, hogy a súlyos nyelvi zavarral küzdő tanulók számára az érettségi és egyben a továbbtanulás lehetőségét is biztosítsa. Kívánatos lenne, hogy ez a kezdeményezés országos mintául szolgáljon.
Az eddig felvázolt logopédiai intézményrendszer szervesen egészül ki, a „fehér foltként” számon tartott, aprófalvas települések beszédhibásainak ellátásával. A megyei, valamint az érintett önkormányzatok, utazó logopédus alkalmazásával, társulási szerződés keretében, (szakszolgálathoz tartozó vagy egyéni vállalkozó), közös finanszírozás segítségével oldják meg ezt a törvény által rájuk rótt feladatot.
A pedagógia/ gyógypedagógia/ gyógypedagógiai pszichológia tudományágának fejlődése elsősorban szemléletbeli formálódást eredményezett. A logopédiai fejlesztő/ terápiás munka ráirányította a figyelmet a beszédhibások részképesség-szerkezetének és személyiségének változására, amelynek nyomon követése a diagnosztikus tevékenység jelentőségét felértékelte, és a folyamatdiagnózis megszületéséhez vezetett. Ez egyben szükségessé tette emberkép-értelmezésünk átértékelését is. A dinamikus emberkép terápiás felfogása a speciális fejlesztési szükségletek igényeinek megfelelő szemléletet képviseli, amely az egyéni aktivitást serkenti, valamint az önsegítés kiépülésének lehetőségét teremti meg.
A nyelvtudomány / gyermeknyelv-kutatás / pszicholingvisztika / neurolingvisztika / szociolingvisztika a nyelv és beszéd szétválasztását, a nyelvi szintek leírását, a nyelvi kompetencia és performancia megfogalmazását, a beszédértés és beszédprodukció feltérképezését, az agyi működés neurolingvisztikai folyamatainak feltárását, valamint a nyelvhasználat és környezet összefüggéseit fogalmazták meg. Ezek az eredmények épülnek be folyamatosan a logopédia elméletébe és gyakorlatába, és jelölik ki az újabb kutatási irányokat.
A szakemberek, mindezek hatására, az egyre súlyosabb és egyre egyedibb tünetcsoportok mögött multikauzális hátteret feltételeztek. Ezek, az új diagnosztikus eszközök megjelenésével és alkalmazásával megismerhetőbbé váltak. Az egyre finomabb differenciáldiagnózis, a terápiába beépülő folyamatdiagnózis alapozta meg a korszerű, sérülésspecifikus korai fejlesztést/terápiát.
A logopédus szakemberek, a rászorultak és a fenntartók e változásokból eredő feladataikat, igényeiket nem azonosan artikulálják. Ma már nyilvánvaló, hogy a korszerű tudással, szemlélettel rendelkező logopédusok, az állampolgárokért felelősséget érző önkormányzatok, a beszédhibások helyi igényeinek (súlyosságnak, életkornak, logopédiai kórformának) megfelelő (adekvát) szervezeti forma és létszám mellett teszik le a voksukat.
Mindezek mellett figyelembe kell venniük a rendszerváltás után dinamikusan szerveződő civil szféra (alapítványok, egyesületek) által megfogalmazott szempontokat is.
A korszerű képzés egyik ismérve a változó folyamatok, igények felismerése és az ezekre történő rugalmas reagálás. Ennek szellemében, 1992-ben, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola reformképzést indított el.
A logopédiai szakterület e képzési cél és tartalom kialakításakor a gyógypedagógus képzés hagyományait, az európai képzés követelményeit, a szakma és a rászorultak elvárásait, valamint a logopédiai ellátás intézményi rendszerétvette figyelembe. Így az újonnan bevezetett logopédus tanár és logopédus terapeuta szakág képzésébe beépültek az egyre bővülő rokon tudományok, a logopédia kutatások eredményei, azok terápiás konzekvenciái, a változó jogi szabályozások és a folyamatosan kiépülő szervezeti formák megismerése.
Ez a változás másfajta hallgatói attitűdöt eredményezett, amely a kreatív hallgatói munka felértékelődését a számonkérés feltételévé tette (pl. ép beszédű és nyelvi fejlődésű, illetve beszédhibás egyének vizsgálata, a diagnózis felállítása, terápiás-fejlesztő terv, tanítási tervezetek, eszközök készítése, esetismertetések megfogalmazása).
A pedagógiai, terápiás és az összefüggő gyakorlatok bővülő rendszere, az egyes kórképek különböző megközelítésű, szemléletű eljárásainak megismerését (életkor, típus, súlyosság, halmozottság, szervezeti keret, régió nyújtotta feltételek) is segítette.
Mindezeken túl a tanszék új szakirányú továbbképzési elképzelése, a többségi pedagógia szemléletváltásával, a nyelvi zavarban szenvedő gyermekek súlyos, halmozott formáinak, valamint a „más fogyatékosok” számának növekedésével, integrált beiskolázási igényükkel, a kis települések logopédiai ellátatlanságával indokolható. Ennek jegyében indult el, 1997-től, a nyelv-és beszédfejlesztő szakirányú továbbképzés óvodapedagógus, alsó-és középfokú iskolai pedagógusok részére. Ezek az új szakemberek, az oktatási-nevelési intézmények területén működve, a beszélt-és írott nyelv elsajátításának és használatának nehézségét, illetve zavarát mutató gyermekek körében, a helyi logopédiai hálózattal, szakmailag együttműködve, az alapvégzettségüknek megfelelő színtereken, az alábbi speciális nyelv-és beszédfejlesztő pedagógiai tevékenységet végezhetik: az érintett populáció felismerése, a kompetenciakörükön belüli vizsgálatok, valamint az erre épülő fejlesztő tevékenység megtervezése, végzése. A közel háromszáz, új szemléletű, nyelv-és beszédfejlesztő pedagógus a közoktatásban pozitív folyamatokat indíthat el a felvilágosítás, a prevenció, az egyéni képességekre alapozó bánásmód, az empátia, az elfogadó pedagógiai attitűd és légkör megteremtésével.
Az elmúlt tíz év alapján a magyar logopédia, mint tudományterület, változatlanul a gyógypedagógia részeként fogalmazza meg önmagát, a rokon tudományok ismeretanyagának egyre integratívabb beépülésével (lásd 2. ábra). A logopédia, ezeknek az eredményeknek az asszimilálásával, integrálásával, a kor tudományos színvonalának megfelelően értelmezi újra a beszéd-, hang-és nyelvi zavarok elméleti megközelítését, jelöli ki a további kutatási irányokat, ezekre támaszkodva fejleszti tovább diagnosztikai és terápiás tevékenységét.
A ma logopédusa tehát olyan „gyógypedagógiai tanár, aki a beszédben akadályozott (beszédhibás, beszéd-, hang-és nyelvi zavarban szenvedő) gyermekek és felnőttek ellátására képesített. Tevékenységének része az egyes logopédiai kórformák vizsgálata, azok típusától, súlyosságától, halmozottságától függően, a társtudományok szakembereinek bevonásával a felvilágosítás, a megelőzés, a korai fejlesztés, illetve a kezelés és az utógondozás.” (Pedagógiai Lexikon. Keraban Kiadó. Bp. 1997. p. 372. V. Kovács E.). Mindezt befolyásolja a logopédiai tevékenység színtere (oktatási-nevelési, szakszolgálati és egészségügyi intézmény), a beszédben akadályozott életkora, személyisége, a logopédiai kórforma, a kezelés típusa és intenzitása, a szociokulturális környezet, a logopédus elméleti és gyakorlati felkészültsége, személyisége.
A reformképzés megindulásával megjelenő új szakember, a terapeuta szakos logopédus, a közoktatás területén kívül az egészségügyben (szakrendeléseken, kórházakban, rehabilitációs intézményekben, otthonápolási szolgálatokon keresztül) fejtheti (fejthetné) ki tevékenységét. Ezzel lehetővé válik (válna), az eddig elhanyagolt, három év alatti és a tizenhat év feletti, beszédhibás populáció ellátása, amennyiben ennek egészségügyi törvényi feltételei is tisztázottak lennének (közalkalmazotti logopédus státusz létrehozásának törvényi megteremtése az egészségügyben).
A jelenlegi állapot: a Társadalombiztosítási Törvény II., Betegségi és anyasági ellátásról szóló fejezete 19/A. §-a kimondja: az „egészségügyi szolgáltatás keretén belül térítés nélkül jogosult a biztosított és eltartott hozzátartozója, az egyéb terápiának minősülő beszédjavításra”.
Ezt a szolgáltatást a családorvos javaslatára, az otthonápolási szolgálatokon keresztül, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozza a beszédterápiát végző logopédus szakembernek. Nehézségek mutatkoznak azonban az ellátáshoz való jutás lehetőségében (csak a fekvőbeteg ellátás támogatott!!!), egyrészt az érintett orvosok törvényi ismeretének hiányosságai, a törvény megfogalmazásának szűkszavúsága (nem tisztázza a beszédkórképek körét, emiatt általában csak az afázia ellátása valósul meg, kimarad a többi érintett kórkép: pl. dizartria, gége nélküli beszéd), másrészt a korszerű rehabilitációs szemlélet és tudás hiánya miatt. Mindezeken kívül az OEP megosztott finanszírozási gyakorlata (mozgás-és beszédterápia együttes igénye esetén a rendelkezésre álló óraszám és összeg feleződik), illetve a szűkre szabott kezelési idő is nehezíti az alanyi jogon járó logopédiai ellátás megvalósulását. A nem fekvőbeteg felnőtt beszédhibások (pöszék, orrhangzósok, diszlexiások, hadarók, dadogók, diszfóniások, gége nélküliek, dizartriások, afáziások) ellátatlanságára utalnak a következő adatok: becslések szerint, évente csak az afáziások száma 1500-3000-el növekszik, ugyanakkor az ellátottak aránya az összes logopédiai kórképre vonatkoztatva, a közoktatási statisztikák szerint, kb. 0,5%, amely mintegy 273 eset kezelését jelenti. Sem az egészségügyben, sem a magán kezelések formájában ellátottakról nincsenek adataink.
A megoldás kulcsát az alábbiak jelentenék:
- ha a közoktatás és az egészségügyi tárcák között végre létrejönne az oly rég
óta áhított megegyezés, az ambuláns felnőtt ellátás finanszírozásáról, a
közoktatási intézményi kereteken belül, - ha az egészségügyi intézmények közalkalmazotti logopédus státuszt létesíthetnének,
- ha az OEP közvetlenül, az ellátandó, klinikai kórképekből szakvizsgázott
logopédussal lehetne szerződéses kapcsolatban, - ha létrejönne hazánkban is, az EU normáknak megfelelően, a kiegészítő
biztosítások rendszere, amely lehetővé tenné a hosszabb idejű, minden kórképre
érvényes terápiás folyamat finanszírozását is, - ha a családorvosok szakvizsga anyagába ezek az ismeretek beépülnének,
- ha minden szinten korszerű team (családorvos, belgyógyász, neurológus, neuropszichológus, logopédus, gyógytornász) döntene az ellátásról.
A jövőben a logopédiai ellátásnak az életkortól, a logopédiai kórformától, a régiótól, a finanszírozó tárcától függetlenül (egészségügy, oktatás) alanyi jogon kellene járnia. Az ehhez való hozzáférés személyi, tárgyi és szervezeti feltételeit fokozatosan kell kiépíteni minden településen, a helyi igényeknek megfelelően.
Ehhez a személyi feltételek megteremtését (létszámemelkedés, minőségi képzés) a főiskola a képzésének szélesítésével biztosítja:
- érettségire épülő, esti tagozatos tanár-terapeuta szakos képzés beindítása,
- esti tagozatos, logopédus tanári diplomára épülő terapeuta szakág kidolgozása, elindítása,
- gyógypedagógus szakvizsga keretén belül logopédiai szakterületi tanári szakirányú szakvizsga elindítása,
- logopédus terapeuta szakirányú szakvizsga kidolgozása, az OEP-el való szerződések megkötése érdekében,
- logopédusok számára különféle beszédkórképek témaköreiből szakirányú továbbképzések programjának kidolgozása, elindítása,
- kihelyezendő képzések létrehozásával a régiók ellátási színvonalának emelése.
Az anyagi (tárgyi, szervezeti) feltételek javulása az ország gazdasági növekedésének is függvénye. A rendszerváltás óta elindult kedvező folyamat eredményeként megjelenő GDP növekedés elősegítheti az oktatásra és az egészségügyre fordítható összeg emelkedését. Így az önkormányzatok eleget tudnak tenni a közoktatási törvény azon követelményeinek, hogy „lefedetlen, ellátatlan területek nem maradhatnak” (részlet az MKM. Szilágyiné dr. Szemkeő Judit helyettes államtitkár leveléből: Módszertani ajánlás a megyei önkormányzatok közgyűlése elnökeinek. Bp. 1994. június). Ennek megvalósulása a „közjó” érdekében szemléletváltást is igényel az érintett államigazgatásban és a választott testületekben funkciót vállalt személyektől.
A korszerű tárgyi/szervezeti feltételek megteremtése elsősorban azt jelentené, hogy minden megye létrehozza a logopédiai szakszolgáltatói központját, amely át tudná tekinteni a régió ez irányú igényeit (életkor, érintettek aránya, beszédkórkép, annak súlyossága, halmozottsága alapján). Ennek megfelelően alakítaná ki az aktuális, az alanyi jogon járó, területi ellátás különféle formáit (logopédiai ambulanciák, logopédiai óvodai csoportok, logopédiai óvodák, logopédiai osztályok és iskolák, utazó logopédiai hálózat).
Ez egyben a szegregáció, integráció kérdésének átgondolását is igényli. A logopédiai ellátásban ugyanis a korai fejlesztésre épülő, átmeneti szegregáció jelentheti a megoldást a súlyos, halmozott beszédhibás gyermekek bizonyos százaléka számára, a későbbi többségi iskolai integrált ellátás érdekében, ahol a folyamatosan jelenlévő logopédiai segítség mellett, a törvény által biztosított jogoknak (egyéni fejlesztési terv alapján felzárkóztatás, egyes tantárgyakból mentesítés az értékelés és minősítés alól, speciális segédeszközök használata, szóbeli vagy írásbeli számonkérés megválasztási lehetőség) is érvényesülnie kellene a gyermek/ifjú szükségleteinek, igényeinek megfelelően.
Mindez akkor valósulhat meg, ha a tanítók, tanárok differenciáló pedagógiai (elméleti és gyakorlati), valamint törvényi ismeretei a rogersi attitűd beleélő-képesség, elfogadás, megértés) szemléletével egészülnek ki.
Ez a törvény által is biztosított, pozitív diszkrimináció örvendetes módon most már a felsőoktatásban is megjelenik. Ennek alapját az 1998. évi XXVI. törvény („a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról”) teremtette meg, amelynek 11. §-a kimondja: „A fogyatékos személy részére biztosítani kell a fogyatékossága által indokolt szükségleteinek megfelelő támogató szolgálat igénybevételét, továbbá segédeszközt.” Ez a felsőoktatásban, intézménytől, kartól, szaktól, tagozattól függetlenül azt jelenti a „kommunikációjában számottevően korlátozott” egyének számára, hogy van egy különálló szervezeti egység, amely felelős a pozitív diszkrimináció megvalósulásáért (1993.évi LXXX. törvény 74.§-a alapján a 29/2002(V.17. OM rendelet)
Ez lesz a biztosítéka annak, hogy a kommunikációjában számottevően korlátozott emberek valóban a „társadalom egyenlő méltóságú, egyenrangú tagjai” lehessenek „a mindenkit megillető jogokkal és lehetőségekkel”.
* A MFFLT és a MAGYE közös szakmai konferenciáján (Vác, 2002. június 20.) a plenáris ülésen elhangzott előadás.
* *A „Rákosi korszak” tipikus példájaként addig működött ez az intézmény, amíg Rákosi Mátyás testvére unokájának szüksége volt rá.
Irodalom
GORDOSNÉ SZABÓ A.: A magyar logopédia kialakulása. BGGYTF Évkönyve V., Bp. 1972. p. 5-33.
GROHNFELDT, M.: Strukturwandel der Sprachheilpädagogik in einem sich ändernden Kontext.
In: Die Sprachheilarbeit. JG. 45(1) Februar 2000. s. 4-9.
ISTENES K.: A beszédhibák javítás módjának gyakorlati kézikönyve. 1909.
Pedagógia Lexikon. Keraban Kiadó. Bp. 1997.
SARBÓ A.: A beszéd összes vonatkozásaiban különös tekintettel a gyermekkorra. 1906.
SULYOMI A.: A beszédhibások és a beszéd gyógypedagógiai védelme. Magyar Gyógypedagógia, 1926/7-10.
SULYOMI A.: Gyógypedagógiai beszédiskolák szükségessége és azok szervezete. Siketnémák és Vakok Oktatásügye, 1931/3-4; 5-6.
V. KOVÁCS E.-F. KOVÁCS ZS.-VECSEY K.: A szegregáció, mint az integráció előfeltétele. Gyógypedagógiai Szemle, 1994./4. p.251-255.
V. KOVÁCS E.-F. KOVÁCS ZS.: A magyar logopédusképzés múltja, jelene és jövője. GYOSZE, 1994/2. p. 124-130.
V. KOVÁCS E.-F. KOVÁCS ZS.: Változó szervezeti formák a logopédiában. Fejlesztő Pedagógia, 1995./4. p. 40-42.
V. KOVÁCS E.-F. KOVÁCS ZS.: Kompetencia és interdiszciplinaritás kérdése a logopédiában. GYOSZE, 1998. Különszám, p. 14-17.
1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról.
1993. évi LXXX. törvény 74.§
1999. évi LXVIII. törvény.
1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról.
14/1994. (VI. 24.) MKM rendelet a képzési kötelezettségről és a pedagógiai szakszolgálatokról.
29/2002. (V. l7.) OM rendelet
forrás: http://epa.oszk.hu/03000/