A beszédorvoslás gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza. Az embert az emeli ki minden élőlény közül, hogy beszélni tud, tehát a gondolatait szavakban ki tudja fejezni. Maga a ” person” szó, a per sono összefüggésből alakult ki, ez magyarul annyit jelent, hogy ” hang által”. A beszédgyógyítás is kétoldalú dolog, hiszen bizonyos esetekben a gyógyítás orvosi munka, bizonyos esetekben viszont tanári feladat.
Az emberi kommunikáció zavarainak vizsgálatával és gyógyításával foglalkozó tudomány a foniátria , a fonetika és a logopédia. Ezek a társtudományok egymásra támaszkodva végzik munkájukat és hasznos tapasztalatokat, kutatási eredményeket bocsátanak egymás rendelkezésére.
A foniátria az emberi kommunikáció élettanával, vizsgálatával és gyógyításával foglalkozó orvosi tudomány. Elsődleges feladata a hangképzési, a beszéd- és nyelvi zavarok diagnosztizálása és kezelése. A hallászavarok, elsősorban a gyermekkori hallásproblémák is komoly hatással vannak a beszédre. Az utóbbi időben a nyelési zavarok is a foniátria tárgykörébe kerültek, abból a meggondolásból, hogy a nyelés száji- garati szakaszában ugyanazok az anatómiai képletek vesznek részt amelyek a beszéd kialakításában.
A foniáter orvos feladata a kialakult kórképek etiológiájának tisztázása, a pontos diagnózis felállítása, a hangképző szervek vizsgálata, a gége tükrözése, a szükséges terápia meghatározása, gyógyszerrendelés, az esetleges műtéti indikáció felállítása és amennyiben abban járatos, a szükséges műtéti eljárás elvégzése.
A jó hang visszaállítása valójában tanári feladat, de talán még ennél is több, mert pszichológusi jelleget is ölt: a beteg végre érzi, hogy megtalálta a helyét, foglalkoznak vele és meg fog gyógyulni.
A hangterápia nem könnyű és sokszor hosszadalmas, de megéri a fáradtságot, mert azt adjuk vissza a betegnek, amely a munkavégzését, tanulását lehetővé teszi.
A foniátria tárgya, szakterülete
Hirschberg Jenő
Foniátria és Társtudományok – ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2013.
Foniátria tárgya, szakterülete
I. kötet 19.-20. oldal
Foné görögül hangot jelent, iatrea jelentése: gyógyítok; így a foniátria – amely elnevezést Stern és Seeman vezette be 1920-ban – elsősorban a hang gyógyítását jelenti a szavak etimológiai értelmében, de ugyancsak elsődleges feladata a beszéd és a beszédfejlődés vizsgálata, a beszéd- és a nyelvi zavarok diagnosztizálása és kezelése is. A csecsemő- és gyermekkori hallászavarok olyan mértékben érintik szakterületét, amennyiben azok a beszédre is hatással vannak (pedaudiológia). Az utóbbi másfél évtizedben a nyelési zavarok, elsősorban az oropharyngealis dysphagia is hatáskörébe kerültek azon megfontolás alapján, hogy a nyelés száji, garati és nyelőcső-bemeneti szakaszának lebonyolításában ugyanazok az anatómiai képletek vesznek részt, mint a beszéd kialakításában; ezért ezen funkció zavarainak gyógyítása is a foniáter orvos kompetenciájába (is) tartozik. A fonokirurgia, amely a hangképzési és a beszédzavarok primer műtéti megoldása, illetve javítása céljából jött létre, ugyancsak integratív része a foniátriának, az Európai Foniáterek Uniójának (UEP) Hirschberg javaslatára 1974-ben elfogadott állásfoglalása értelmében. Bár ezeket a műtéteket sokszor gégészszakorvosok végzik, foniátriai jártasság és szemlélet minden esetben nélkülözhetetlen.
A látszólag heterogén funkciók közös képviseletének indoka a felső légúti és nyelési traktus anatómiai és fiziológiai egysége. A foniátria és a pedaudiológia a fül-orr-gégészet diagnosztikai és terápiás alapjaira épült („truncus communis”), és e szakmával mindmáig megtartotta szoros kapcsolatát. Néhány országban (Svédországban, Finnországban és legutóbb Németországban) a foniátria önálló szakággá vált, más helyeken (így Magyarországon is) a fül-orr-gégészethez csatolt, arra ráépülő szakma, amelyből a fül-orr-gégészeti alapképzés után két évvel, kellő felkészülés esetén, ún. ráépített szakvizsgát lehet tenni. A foniáter orvosi-biológiai szempontból foglalkozik betegeivel, szemben a logopédussal, aki elsősorban pedagógiai, nevelési és szociális szempontokat érvényesít a kezelés során. A logopédia a foniátriához legközelebb álló társtudomány, amely a gyógypedagógia egyik speciális ága. Logos = beszéd, paudeuo = tanítok; a logopédia tehát a beszéd tanítását, javítását jelenti elsősorban foglalkozások formájában, a szó görög jelentése szerint (a terminus technicus Froeschelstől származik), de egyre inkább hatáskörébe került a hangképzési és nyelési zavarok – foniátriai ellenőrzés alatt – történő kezelése, reedukációja is.
A foniáter – tágabb értelemben – egyaránt foglalkozik a szakterületét érintő funkciók zavarainak profilaxisával, kórismézésével, kezelésével, dokumentálásával, a betegek (re)habilitációjával, szakvéleményadással, kutatással és orvosok, valamint gyógypedagógusok-logopédusok oktatásával. Munkakörébe tartozik a kommunikáció morfológiai, pszichikai, élettani-fejlődéstani, funkcionális, magatartási vonatkozásainak és zavarainak ismerete és felderítése, az etiológia tisztázása, az eszközös vizsgálatok végzése, valamint a malignus gégedaganatok korai felismerésében és műtét utáni kezelésében való közreműködés.
Ezen sokrétű feladat optimális megoldása csakis a határterületi orvosi szakmák (fül-orr-gégészet, ideggyógyászat, gyermek- és belgyógyászat, orthodontia, szájsebészet, genetika, radiológia) és nem orvosi szakágak (a már említett logopédián kívül általános pedagógia, nyelvészet, fonetika, pszichológia, magatartás-tudomány, akusztika, elektronika, informatika, énekpedagógia) képviselőivel való szoros és folyamatos együttműködésben képzelhető el.
Az Európai Foniáterek Uniója először 1983-ban, majd ismételt átdolgozás után utoljára 2000-ben a következőképpen határozta meg és részletezi a foniáter orvostól elvárt ismereteket, valamint a szakma kompetenciájába tartozó kórképeket és a szükséges tudnivalókat azok diagnosztikája és terápiája terén.
1. Alapvető és részletes orvosi tudás szükséges az alábbi területeken:
- a hangképzés, a beszéd, a beszélt nyelv, a hallás és a nyelés anatómiája, élettana és patológiája
- a beszéd és a hallás neurofiziológiai elveinek ismerete a centrális kódolás, dekódolás, emlékezet és az integrációs folyamatok vonatkozásában
- genetikai alapelvek és a környezeti befolyás hatásának értékelése a nyelvi, a beszéd- és a hallási képesség fejlődésében
- az életkor szerepének felismerése a fenti funkciók vonatkozásában
- a verbális kommunikáció pszichológiai és magatartási aspektusai
2. Kellő tudás és tapasztalat szerzendő a következő kórképek epidemiológiája, etiológiája, patogenezise, profilaxisa, diagnosztikája, terápiája és rehabilitációja terén:
- veleszületett hangképzési zavarok
- életkorral összefüggő hangképzési zavarok
- endokrin eredetű dysphoniák
- funkcionális hangképzési zavarok másodlagos gégeelváltozásokkal vagy a nélkül, beleértve a foglalkozási dysphoniát és énekesek hangképzési zavarait
- organikus gégeelváltozások következtében fellépő dysphonia
- neurológiai és pszichiátriai betegségek, valamint hangszalagbénulás következtében fellépő hangképzési zavarok
- gégeműtétek vagy trauma után fellépő hangkárosodás
- orrhangzós beszéd, a szájpadhasadék által okozott funkciózavarok
- késleltetett beszédkialakulás
- olvasási, írási, számolási gyengeség (dyslexia, dysgraphia, dyscalculia)
- organikus és funkcionális artikulációs zavarok
- a beszédfolyamat zavarai (dadogás, hadarás)
- dysphasia, aphasia
- egyéb beszéd- és nyelvi zavarok ideggyógyászati és pszichiátriai betegségekben – gyermekkori centrális és perifériás hallászavarok
- akusztikus agnózia
- nyelési zavarok (strukturális laesiók, mozgászavarok)
3. Specifikus ismeretek és kellő gyakorlat ajánlatos a következő módszerekben:
- a fonációs légzés vizsgálata
- a hangszalagrezgés analízise
- direkt és indirekt mikrolaryngoscopia
- a hangképzés és a beszédhangok auditív és műszeres értékelése
- a centrális és a perifériás beszéd- és nyelvi funkciók vizsgálata, ha szükséges, megfelelő tesztekkel
- a perifériás és a centrális hallóképesség szubjektív és objektív tesztelése
- a nyelésben résztvevő szervek morfológiai és funkcionális vizsgálata
4. Megfelelő terápiás eljárások ismerete szükséges az alábbiakban:
- gyógyszeres kezelés a foniátria kompetenciájába tartozó gyulladásos, neurogen vagy pszichogen kórképek esetén
- a hangképzés vagy a beszédfunkció javítására történő műtéti beavatkozás
- fizikális terápia a hangképzési, a beszéd- és a nyelvi zavarok gyógyítására
- rehabilitációs módszerek szónokok, a beszédet hivatásosan használók és énekesek hangproblémáiban
- az orrhangzós beszéd kezelésére ajánlott terápiás beavatkozások
- laryngectomizáltak rehabilitációja
- a késői beszédfejlődés esetén alkalmazandó eljárások
- kiejtési zavarok kezelése
- dadogók és hadarók rehabilitációs módszerei
- dysphasia és aphasia kezelési módszerei
- nyelési zavarok esetén alkalmazandó eljárások
- magatartási és pszichoterápiás módszerek
- nagyothalló gyermekek komplex rehabilitációja, beleértve a hallástréninget és a hallókészülékkel való ellátás alapvető ismereteit
A foniáter célszerű egyéni kvalitásai:
Hirschberg megfogalmazása szerint ajánlatos, ha a foniáter orvos – a szakmai ismereteken túl – bizonyos egyéni adottságokkal is rendelkezik.
Ezek a következők:
- empátia, emberismeret, humánus magatartás és megfelelő pszichés hozzáállás a beteghez, hiszen a hangképzési és a beszédzavarok jelentős része funkcionális vagy pszichogen hátterű
- kellő kézügyesség és műtéti tapasztalat, ha a foniáter minuciózus fonokirurgiai beavatkozásokat is végez
- műszaki, technikai, informatikai ismeretek a modern fonetikai, akusztikai, endoszkópos vizsgáló eljárások objektív értékelése és az eredmények dokumentálása céljából
- jó hallás a beszéd és a hang auditív és perceptív megítélése érdekében
- muzikalitás, különösen is énekesekkel foglalkozó szakemberek esetében.
Irodalom
FRIEDRICH, G., BIGENZAHN, W., ZOROWKA, P. (2000): Phoniatrie und Pädaudiologie. Einführung in die medizinischen, psychologischen und linguistischen Grundlagen von Stimme, Sprache und Gehör. Verlag Hans Huber, Bern – Göttingen – Toronto – Seattle.
HIRSCHBERG J. (1974): Foniátria és orvostudomány. In: Telegdi Zs., Szépe Gy. (szerk.) Általános Nyelvészeti Tanulmányok X. A nyelv hangdominiuma.Akadémiai Kiadó, Budapest, 33-43.
HIRSCHBERG J. (2003): A foniátria és a Magyar Fonetikai, Foniátriai és Logopédiai Társaság története. A kommunikáció, a hangképzés és a beszéd zavarainak kezelése. Éca Reklám Bt, Budapest.
HIRSCHBERG J., MÉSZÁROS K. (2003): Foniátria a fül-orr-gégészeti gyakorlatban. Fül-, orr-, gégegyógyászat, 49, 4-16.
HIRSCHBERG J., MÉSZÁROS K., BALÁZS B., HACKI T., HORVÁTH E., KIEFER G., LICHTENBERGER GY., PAP U., PATAKI L., STEPPER M. (2003): A hangképzési, a beszéd- és a nyelési zavarok kezelésének alapelvei. In: Hirschberg J. (szerk.) A foniátria és a Magyar Fonetikai, Foniátriai és Logopédiai Társaság története. A kommunikáció, a hangképzés és a beszéd zavarainak kezelése. Éca Reklám Bt, Budapest, 193-207.
SCHINDLER, O., VERNERO, I. (1993): Introduction to the problems of pathophysiology of human communication. An overview on phoniatrics and logopedics. Omega Edizioni, Torino.
WENDLER, J. (Edit.) (2000): Phoniatrics. The Medical Specialty for Communication Disorders. CD-ROM, SERVI Verlag, Fredersdorf – Berlin.
WENDLER, J., SEIDNER, W., EYSHOLDT, U. (2005): Lehrbuch der Phoniatrie und Pädaudiologie. Georg Thieme Verlag, Stuttgart – New York.
WENDLER, J., WELLENS, W. (1980): Document of the UEP concerning the definition and training in phoniatrics. Berlin – Leuven.
WENDLER, J., WELLENS, W. (edited on behalf of the General Secretariat Office): Annual Bulletin of the UEP 1983-1992.