A beszédtudomány tárgya
A beszéd sajátosságaival a fonetika tudománya foglalkozik; más megfogalmazásban a fonetika tárgya maga a beszéd. Mi is az, hogy beszéd? Gondolataink megformálásának, verbális továbbításának, valamint a gondolatok feldolgozásának eszköze. Miért mondjuk, hogy a beszéd összetett jelenség? A beszéd létrehozása fiziológiai működéssorozat eredménye (zöngeképzés, hangképzés), a beszéd közvetítése a hallgatóhoz akusztikai jelsorozat révén valósul meg (rezgéssorozat), a beszéd feldolgozása pedig ismét fiziológiai működésekben testesül meg: az első szakaszban a hallás révén, majd azt követően az észlelési (percepciós) folyamatokban.
A ’fonetika’ szakkifejezés tartalma az elmúlt évszázadok alatt – a tudományszak fejlődésének következtében – sokat változott. Valaha a grammatika része volt, nem is létezett külön szakember a beszéd problémáinak kutatására. A grammatikus foglalkozott a ’hangtannal’ is. Ez a hangtan pedig gyakran a beszédhangok rendszerére és jellemzésére szorítkozott. Az eszközös beszédkutatás megjelenése forradalmasította a szaktudományt. A beszéd észlelésével foglalkozó terület csak a huszadik század második felében lett a fonetika szerves része. A számítógépek széles körű elterjedésének köszönhetően a fonetika a 20. században óriási léptekkel fejlődött és fejlődik ma is folyamatosan; a leíró ismeretek óriási mértékű gyarapodása mellett egyre több gyakorlati problémára is megtalálja a választ. A korábbi eszközfonetikai vizsgálatokat felváltották a kísérleti és az alkalmazott fonetika területei.
A beszédtudomány vizsgálati területei
Az emberi beszédet többféle megközelítésben vizsgálhatjuk. Elemezhetjük aszerint, hogy miként jön létre a gondolatból a nyelvi jelekkel kifejezett közlés. Ez a pszicholingvisztika tudományának része. Vizsgálhatjuk fiziológiai megközelítésben, vagyis aszerint, hogy miként hozzuk létre a beszédet az artikulációs szerveinkkel. Ez az ún. artikulációs fonetika.
Az ajkainkat elhagyó beszéd a levegő közegében továbbítódik, s ekkor mint fizikai rezgés tartalmazza az eredeti gondolatot, illetőleg az annak megfelelő nyelvi jeleket. Ez a terület az akusztikai fonetika.
A beszélő/hallgató ezeket az akusztikai jeleket fogja fel és dolgozza fel a hallás alapján az észlelési mechanizmusa segítségével. A hallás anatómiájával és mechanizmusával a hallástan, illetőleg az audiológia foglalkozik. A beszédhangok, hangsorok és az azokra épülő szupraszegmentális tényezők felfogása, az akusztikai jelből az eredeti nyelvi tartalom felismerése pedig a percepciós fonetika tárgya.
A hangsorok észlelésére épülő szóértés, mondatértés, szövegértelmezés már ismét a pszicholingvisztika tárgykörébe tartozik. A pszicholingvisztika és a fonetika számos ponton érintkezik egymással a beszédkutatásban.
A beszédkutatás speciális területei a szociofonetika, a hangszimbolika (és hangstilisztika). A szociofonetika a társadalmi rétegződés beszédsajátosságait elemzi. Idetartoznak a nemek közötti ejtésbeli különbségek, a beszéd életkori sajátosságai, a bevándorlók kiejtése, avagy a nyelvjárási sajátosságok egyes hangtani vonatkozásai. A hangszimbolika és a hangstilisztika a nyelvtudomány és az irodalomtudomány határán helyezkedik el. Azt vizsgálja, hogy milyen stilisztikai, esztétikai hatása van a szavak hangalakjának vagy egyes ejtésbeli sajátosságoknak.
Az alkalmazott fonetika a beszéddel kapcsolatos, gyakorlati alkalmazásokat jelent, amelyek közvetlen felhasználásához az alapkutatásokon túl célorientált munkálatokat kell elvégezni. Ilyen például a beszéd vizsgálata az anyanyelv-elsajátításban; az idegen nyelv tanulása-tanítása; a mesterséges nyelvek létrehozása; a beszédtechnika; a gyógypedagógiai, logopédiai alkalmazások (diagnosztika, terápia); a beszédészlelés klinikai vizsgálata; a beszédtechnológiai alkalmazások (a beszéd mesterséges előállítása, a mesterséges beszédfelismerés; a „beszélő fejek”; ember–gép kommunikáció); a kriminalisztikai célú felhasználás (a beszélő személy felismerése); olvasás- és írástanítás. A fonetikai elemzések szerepet kaphatnak a személyközi kommunikáció pontosabb megismerésében is, számos kutatás vizsgálja a beszélő hangja, kiejtése, egyéb fonetikai tulajdonságai alapján kialakult hallgatói benyomásokat.
A fonetika kapcsolatai a logopédiával és a foniátriával
A magyar fonetika 20. század eleji kezdeteinek egyik céljaként az akkori kutatók azt jelölték meg, hogy munkásságukkal hozzájárulnak a ’hibás beszédűek’ megsegítéséhez. A kapcsolat egyértelmű volt, és ez a folyamat azóta sem szakadt meg.
A ma fonetikusai számos területen munkálkodnak a fonetika, a logopédia és a foniátria határterületein, nemegyszer logopédusokkal és foniáterekkel közös kutatásokban. Fonetikai szempontból kutatott területek: a siketek és a nagyothallók beszédének vizsgálata; a megkésett beszédfejlődésű, illetve a nyelv- és beszédfejlődési zavart mutató gyermekek anyanyelv-elsajátításának több területe; a zöngeképzés elemzése tipikus és atipikus beszédben; a gége nélküli beszéd jellemzése; a dadogók és a hadarók beszédének tanulmányozása; afáziások beszédelemzése; beszédpercepciós zavarok tipológiája, diagnosztikája, terápiája; beszédhibások közléseinek fonetikai sajátosságai.
A magyar fonetika két központja: az MTA Nyelvtudományi Intézet Fonetikai Osztálya és az ELTE Fonetikai Tanszéke.
A fonetika szakirodalmából
A fonetikatudomány magyar szakirodalma igen gazdag; például Kempelen Farkas megállapításainak jó része a mai napig érvényes (18. század), Balassa József munkásságára (19-20. század), Gombocz Zoltán, Hegedűs Lajos kutatásaira, Laziczius Gyula könyvére vagy Vértes O. András tanulmányaira (20. század) a mai napig hivatkoznak.
Az elmúlt évtizedekben számos tanulmány jelent meg a Beszédkutatás című folyóiratban, illetőleg monográfiák és szerkesztett kötetek láttak napvilágot, például:
Bolla Kálmán (1995): Magyar fonetikai atlasz. A szegmentális hangszerkezet elemei.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest; Gósy Mária (2004): Fonetika, a beszéd tudománya.
Osiris Kiadó, Budapest; Bóna Judit (2009): A gyors beszéd. Produkciós és percepciós sajátosságok.
MTA Könyvtára–Lexica Kiadó, Budapest; Bóna Judit (2013): A spontán beszéd sajátosságai az idős korban.
ELTE–Eötvös Kiadó, Budapest; Markó Alexandra (2013): Az irreguláris zönge funkciói a magyar beszédben.
Budapest: ELTE Eötvös Kiadó; Horváth Viktória (2014): Hezitációs jelenségek a magyar beszédben.
ELTE–Eötvös Kiadó, Budapest; Beke András (2014): Gépi beszélődetektálás magyar nyelvű spontán társalgásokban.
ELTE–Eötvös Kiadó, Budapest; Neuberger Tilda (2014): A spontán beszéd sajátosságai gyermekkorban.
ELTE–Eötvös Kiadó, Budapest; Markó Alexandra (2015): A spontán beszéd prozódiai szerkezete. Időzítés és beszéddallam.
Akadémiai Kiadó, Budapest (Nyelvtudományi Értekezések 166.); Deme Andrea (2016): Magánhangzók ejtése és észlelése a szopránéneklésben. ELTE–Eötvös Kiadó, Budapest.
Németh Géza – Olaszy Gábor szerk. (2010): A magyar beszéd. Beszédkutatás, beszédtechnológia, beszédinformációs rendszerek.
Akadémiai Kiadó, Budapest; Gósy Mária szerk. (2012): Beszéd, adatbázis, kutatások.
Akadémiai Kiadó, Budapest; Gósy Mária szerk. (2015): Diszharmóniás jelenségek a beszédben.
MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest; Bóna Judit szerk. (2016): Fonetikai Olvasókönyv. Egyetemi e-könyv. http://fonetikaitanszek.hu/ e_jegyzet/osszes.pdf